„Ízirájder, öcsém!” – Az Üvegtigris-jelenség titka
Míg Hollywoodban az MGM stúdió oroszlánja bömböl, a magyar közönségnek az Üvegtigris jutott. Rudolf Péter és Kapitány Iván alkotópárosának filmje hazai viszonylatban egyedülálló teljesítményt nyújtott: a Bujtor István-féle Ötvös Csöpi-filmek és Jancsó Miklós Kapa és Pepe párosa óta nem volt példa arra, hogy egy magyar film trilógiává terebélyesedjen, és közben legendává is váljon.
A laza sztorikból álló történetet a miskolci újságíró, Búss Gábor Olivér vetette papírra. Rudolf Péter-rajongóként kezdetben színházi darabban gondolkodott. A színész elolvasta a szöveget, tetszett neki, majd a fiókjába tette. Évekkel később Kapitány Ivánnal közösen vették elő újra, és látták meg benne a lehetőséget, hogy mozifilmet lehetne forgatni belőle. Amikor Rudolf Péter egy éjszaka a félpercenként kapott nevetőgörcseivel őrületbe kergette a családját, akkor döbbent rá, hogy ezt a filmet neki kell rendeznie. Később úgy nyilatkozott, hogy ha pesti luxuskörnyezetben vagy a Rózsadombon nő fel, valószínűleg sosem lett volna meg benne az az érzékenység, ami ehhez a vidéki, kicsit koszos kisember-romantikához kellett.
Az Üvegtigris nem egyszerűen kisrealista fekete komédia, hanem kultikus darab, egy korszak lenyomata, a tipikus magyar életérzés megtestesítője. Az útszéli, rozoga büféskocsi körül felbukkanó hat kisstílű, végletes, ám mégis szerethető figura varázsolja el a nézőt. Lali (Rudolf Péter) a büfé Amerika-mániás tulajdonosa, Gaben (Reviczky Gábor) dörzsölt, láncdohányos autónepper, Róka (Gáspár Sándor) pitiáner csencselő, Csoki (Csuja Imre) a segédmotoros, lökött figura, Sanyi (Szarvas József) félnótás, tiszta szívű hajléktalan, Csubi (Horváth Lajos Ottó) pedig Lali kissé lassú és ijedős barátja. Mindannyian a nyomorúságos valóságból való kitörésről, a nagy „amerikai álomról” ábrándoznak, de folyamatosan belebuknak a saját kisszerű, ügyeskedő kísérleteikbe.
A fő konfliktust az adja, hogy Lali rábeszélésére Gaben egy régi Chevrolet Impalát akar venni. Ezzel párhuzamosan a gyanús, elásott „Vas”, azaz páncélszekrény is bonyodalmakat okoz. A sors fintora, hogy a kellékként használt páncélszekrényt az egyik éjjel tényleg ellopták a forgatási helyszínről, ráadásul a forgatás befejezése utáni napon a valóságban is kirabolták a tinnyei postát, pont úgy, ahogy a filmbéli lúzerek is tervezgették.
Az Üvegtigris későn érő film volt. A bemutató idején a 120–130 ezer nézőszám egyáltalán nem számított kiugró sikernek, sőt, a készítők és a szakma kezdetben kifejezetten csalódásként, mérsékelt bukásként élték meg. A Valami Amerika nézettsége például félmilliónál is több volt. A kritikusok hiányolták a történetet, a filmet felszínesnek tartották, és alpárinak a humorát. A bemutató után két-három évvel azonban tömegjelenséggé vált, amit a korai mobiltelefonos kultúra, a VHS- és DVD-eladások és a tévés ismétlések alapoztak meg. A borítékolható sikernek és a szponzori termékelhelyezéseknek is köszönhető, hogy az alkotás egy évtized alatt trilógiává bővült, ám a folytatások minőség terén elmaradtak az első résztől.
Az Üvegtigris szó hallatán szinte mindenkinek Csoki képe ugrik be: a koszos bőrdzseki, a szakadt bukósisak és a rozoga Babetta motor. Bár Lali vagy Gaben dumáit is sokan ismerik, Csoki szavajárása önálló életre kelt. A „Mi van, mi van, mi van?!”, az „Az egy dolog, hogy nem ízlik, de hogy ingyen van?!” és a mindent vivő „Ízirájder, öcsém!” kiszólásai szállóigévé váltak, még azok is használják őket, akik a filmet nem is látták. Utóbbi egyébként hatalmas kontrasztként az Easy Rider, azaz a Szelíd motorosok amerikai kultfilmre utal.
De említhetnénk Sanyi visszatérő poénját is: „Kérsz egy kokit? De nem olyat, hanem fejest!” Ennek lényege, hogy az ártalmatlan, jámbor lélek, aki a légynek sem árt, folyamatosan erőszakkal, lefejeléssel kínálgatja környezetét, amit persze senki sem vesz komolyan. Végezetül ott van Lali cinikus, megkeseredett életfelfogása is arról, mi is a baj a létezéssel. Szerinte a három legrosszabb dolog, ami történik velünk az életben: először is, hogy megszületünk, anélkül, hogy bárki megkérdezné tőlünk, akarjuk-e. A második, hogy bár megszoktuk és talán megszerettük, meg kell halnunk. A legnagyobb csapás viszont a kettő között van: a hatalmas űr, amit folyamatos küszködéssel, elbukott álmokkal és olyan értelmetlen dolgokkal kell kitöltenünk, mint a rozoga büfékocsi üzemeltetése.
