Pásztor Virág a kiesése után: büszke magára, de van, amit nehéz lesz feldolgoznia
Pásztor Virág elégedetten és büszkén hagyta el a Celeb vagyok, ments ki innen! táborát. A kiesés ellenére nem szomorú, sőt úgy érzi, a rá szavazó nézők valóban azt az embert látták benne, aki ő. Azt azonban sajnálja, hogy nem mutathatta meg, mennyit fejlődött a kígyófóbiája leküzdésében.
„Abszolút elégedett és büszke vagyok. Biztos nehéz lesz feldolgozni, hogy nem a teljes képet látják a nézők, de a húsz nap bizonyíték arra, hogy rengetegen vannak, akik értették, mit miért tettem, és azok, akik rám szavaztak, nem a félreértelmezett Virágot látták, hanem azt, aki vagyok, és ez rengeteget jelent nekem. Természetesen maradtam volna a végsőkig, de ha menni kell, akkor mosollyal az arcomon tudok távozni. Az utolsó napokban pedig végre arra tudtam koncentrálni, amit meg akartam élni a dzsungelben. Abszolút jól vagyok, semmi szomorúság nincs bennem” – nyilatkozta a kiesése után.
Arra a kérdésre, hogy milyen tulajdonságait mutatta volna még meg, elmondta: mindenképpen kipróbált volna egy olyan feladatot, amelyben szemtől szemben áll egy kígyóval, hogy bebizonyítsa, mentálisan felkészítette magát erre. Hozzátette, rettenetes kígyófóbiája van, de már rengeteget fejlődött ezen a téren. Korábban egyetlen kígyós tartalmat sem tudott megnézni, még egy animációs figurától is rémálmai voltak.
A táborban kígyó láttán átélt sokkjáról szólva kifejtette: nem lepődött meg a saját reakcióján, hiszen az, hogy valaki mentálisan felkészül arra, hogy egy feladat során ott lesz előtte egy kígyó, teljesen más, mint amikor az hirtelen megjelenik mellette a szabadban. Abban a pillanatban egyszerre több dolog csapódott le benne: egyrészt maga a kígyófóbia, másrészt a csalódottság, amiért elhitette magával, hogy ott nincsenek kígyók, és szembesülnie kellett az ellenkezőjével. Hozzátette, jólesett kiadni magából ezeket az érzéseket, és bizonyos szempontból terápiásan hatott rá.
A társakkal kialakult viszonyról elmondta: nehéz megfogalmaznia, kivel volt a legrosszabb a kapcsolata, mert belátja, hogy az elejétől kezdve nagyon kritikus volt a társaival, és lehet, hogy ez számára is tükör, hogy nem szabad ennyire kritikusnak lenni mindenkivel. Arra viszont büszke, hogy mindig vállalta a véleményét. Amit elítél, és nem tud, illetve nem is akar elfogadni, az a rosszindulat és a kétszínűség. Sajnálattal tapasztalta, hogy több embernél is úgy érezte, azonnal haraptak, amikor lehetőségük nyílt rá, és ezt nem érti, nem is igazán tudja értelmezni.
Pozitív példaként említette Odettet, akiben az elejétől a végéig egyetlen pillanatra sem csalódott, és aki pontosan azt hozta, amit várt tőle: egy nagyon tiszta szívű és értékes lányt. Mellette Milo számára ajándék volt a táborban, mert úgy érezte, ő volt az, aki megértette és meg is akarta érteni. Úgy véli, az erkölcsről alkotott elképzelésük hasonló, így neki is köszönheti, hogy kibírta a húsz napot. Nekik drukkol.
A kolumbiai élmények kapcsán elmondta: nehéz volt megélnie, hogy olyan típusú emberekkel, mint amilyenekkel ott találkozott, korábban nemigen volt dolga. Sokszor úgy érezte, ott az számít okosnak és értékesnek, aki hangos. Voltak kivételek, de többnyire ezt tapasztalta, és nagyon elszomorította, hogy ebben a közegben nem találta a helyét. Csalódást okozott az is, hogy gyakran úgy érezte: ha valaki megszólal, nem azért teszi, mert valóban van mondanivalója, vagy mert őszintén szeretne valamit elmondani, hanem azért, hogy azt majd hallja a kamera. Ez szerinte a külvilágnak szólt, és nem volt valódi, ő pedig ott volt lecsupaszítva, vállalva az összezavarodottságát és a döntéseit, mindent őszintén próbált megélni.
Érdekes módon a legjobb élménye is ehhez a mélyponthoz kötődik: ahhoz a pillanathoz, amikor sikerült ebből kijönnie, és először érezte, hogy végre úgy van jelen, ahogyan egyébként otthon is létezik. Felszabadult lett, már mert teret engedni a humorának is, mert ebben is nagyon különbözően működtek. Amikor pedig újra biztonságban érezte magát, az hatalmas boldogságot okozott neki. Ez egy nagyon szép folyamat volt.
Barnával kapcsolatos érzéseiről szólva azt mondta: ennek még ülepednie kell. Egy valós képet kapott Barnáról, és egyelőre nem tudja, melyek azok a dolgok, amelyeken túl tud lépni. Voltak olyan megmozdulásai, amelyekkel nem ért egyet, és amelyek visszafordíthatatlanok.
Arra a kérdésre, mi lesz az első dolga hazaérkezése után, elárulta: a barátnője veszi fel a reptéren az autójával, amit kölcsönadott neki. Beszélgetnek, sírnak, nevetnek, aztán mennek a családjához, és velük is mindent kibeszélnek. Fontos számára, hogy végre olyan emberekkel beszélgessen, akik hasonlóan közelítik meg a dolgokat, mint ő. Ők a legnagyobb tükre, minden gondolatukra kíváncsi, húsz napja várja, hogy kielemezzenek mindent.
