Eszenyi Enikő nélkül talán nem is kerül színpadra Alföldi Róbert első rendezése
Harmincéves titokra derült fény: Eszenyi Enikő és Kaszás Attila mentette meg Alföldi Róbert bemutatóját. A Jászai Mari-díjas színész-rendező, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja első rendezéséről árult el kulisszatitkokat a Vörös Neon Varieté „Vörös Zóna” sorozatának vendégeként.
Alföldi Róbert 1992 és 2000 között volt a Vígszínház művésze, és 1995-ben kezdett el rendezni. Mint felidézte, pályáján a színészet és a rendezés egyaránt meghatározóvá vált, az pedig már fiatalon kiderült számára, hogy nem feltétlenül a megszokott utat szeretné járni.
– Főszerepeket kaptam egymás után, ám egy idő után már nem jelentettek elegendő kihívást a színészi feladatok – elevenítette fel a történteket. – Egyre inkább azt figyeltem, hogyan dolgoznak a többiek, és egyre jobban érdekelt az a folyamat, hogyan jön létre egy előadás. Segített, hogy elkezdtem rendezni.
Az első rendezése, a Trisztán és Izolda főpróbája érdekesen alakult: Marton László igazgatónak láthatóan nem tetszett, amit látott, de a hosszúra nyúlt szünetben Pap Vera, Kaszás Attila és Eszenyi Enikő meggyőzték őt arról, hogy jó lesz ez, csináljuk.
A művész arról is beszélt, hogy a Vígszínházból akkor jött el, amikor az évadzárón már nem a saját szerepeit kereste a próbatáblán, hanem azt nézte, hogy a többiek mit csinálnak majd. Azzal a lendülettel felmondott.
Alföldi a rendezéssel nemcsak új szerephez jutott a színházi világban, hanem kialakult egy olyan munkamódszere is, amelyben különös jelentőséget tulajdonít a próbák intenzitásának és valódi tétjének. A művész emiatt többször is kritikák kereszttüzébe került.
– Ha nem megy a meló, én el szoktam hagyni a próbát. Ha semmi nem történik, csináljunk úgy, mintha valami történne? Ha csinálsz valamit, csináld. Kevésbé fárasztó, mintha félig csinálná az ember. Szeretek hatékony lenni: azért kell a próbán energikusan csinálni mindent, mert ezt is be kell próbálni, különben nem bírja majd az ember kondícióval. Én ezt tanultam a színművészetin. Sokkal szórakoztatóbb mindenkinek, ha energiával próbálunk és komolyan csináljuk. Ha nem megy, inkább menjünk haza – fogalmazta meg az álláspontját.
Ez a fajta tudatosság nem a semmiből érkezett. A művész visszaemlékezése szerint már korán megtapasztalta, milyen az, amikor egy közeg nem megváltoztatni akarja az embert, hanem lehetőséget ad neki arra, hogy az érdeklődése és képességei mentén fejlődjön.
– A gyerekkorom ufólétben telt. Hamar rájöttem arra, hogy ha jó a bizonyítványom, akkor békén hagynak, nem akarnak megváltoztatni, tiszteletben tartanak. Apámat későn ismertem meg, ő pedig elmondta, hogy korábban ő is színész akart lenni – emlékezett vissza. – Általános iskolásként kitaláltam, hogy Szentesre akarok menni a gimnázium irodalmi-drámai tagozatára. Keserű Imrének mi voltunk az első osztálya, és azóta is minden évben összejárunk, családként működünk. A felnőtté válásban nagy része van a 27 osztálytársamnak, és ezt sokunk most is ugyanígy érzi.
