Drámai vallomás: Molnár Anikó édesanyja Alzheimer-kórban szenved
Molnár Anikó édesanyjánál hat évvel ezelőtt diagnosztizáltak Alzheimer-kórt és demenciát. A betegség állapota azóta fokozatosan romlott, az édesanya már önmagára és környezetére is veszélyessé vált, ezért a családnak nehéz döntést kellett meghoznia.
Az édesanya immár hét hónapja él egy barátságos és kényelmes otthonban, ahol Alzheimer- és demenciabetegeket gondoznak. Anikó elmondása szerint édesanyja a mai napig nincs tisztában azzal, hogy végleg elköltözött otthonról.
Anikó nyolc évvel ezelőtt vitte először orvoshoz édesanyját, mert az idősödő asszony egyre furcsábban viselkedett. Először bizonyos szavakat nem értett, később súlyosbodó hibák következtek: víz nélkül tette fel a levest, az aranyhalakat négy nap alatt etette halálra, a kandallóba pedig minden szemetet beledobált, köztük fémdobozokat is. Egy idő után egyértelművé vált, hogy az édesanya lassan nem tud önellátó lenni.
A diagnózis hallatán először legyintettek, az édesanya azt mondta: „Ugyan már, mindenki megöregszik.” Később azonban a problémák egyre sűrűsödtek és komolyabbá váltak. Orvosról orvosra jártak, mindannyian ugyanazt a diagnózist adták. Végül a háziorvos fogalmazta meg, hogy a betegség valójában a családtagoké: az édesanya memóriája már csak perceket rögzít, és semmire sem fog emlékezni a beszélgetésekből.
Anikó élete legszörnyűbb pillanatának azt nevezte, amikor az otthonban kellett hagynia édesanyját. Az édesanyának azt mondta, hogy egy pár napra orvosi vizsgálatra fekszik be a szívével, és az asszony vita nélkül ment. Az otthonban minden papírt kérdés nélkül aláírt, majd mosolyogva csatlakozott a többi beteghez az ebédlőben. Az ápolók ekkor kérték meg Anikót, hogy köszönés nélkül távozzon, mert így lesz a legjobb.
Anikó elmondta, hogy hét hónap alatt egyszer sírt, amikor hirtelen zokogni kezdett, és rájött, hogy tulajdonképpen gyászolja édesanyját. Mint fogalmazott, ez a betegség előrehozott gyászreakcióra kényszerít minden hozzátartozót: gyászol valakit, aki fizikailag még él.
Az idei karácsony számára nagy dilemmát jelent, mert elvileg kihozhatja édesanyját néhány napra. Attól tart azonban, mi lesz, ha az asszonynak lesz egy tiszta pillanata, és megörül, hogy újra otthon van, illetve hogyan éli túl még egyszer azt, hogy búcsú nélkül kell otthagynia.
Anikó elmondása szerint teljesen egyedül van ezzel a problémával. Eleinte próbált telefonon kapcsolatot tartani családtagjaival, de ha őket nem hívják, ő sem hívja őket. Testvére külföldön él, a hét hónap alatt kétszer volt bent édesanyjuknál fél órát, és közölte, hogy Anikónak kutya kötelessége élete végéig gondoskodni az édesanyjukról. Anikó mindent fizet, és mint mondta, furcsának tartja, hogy a család egyik fele kritikát fogalmaz meg az otthonnal kapcsolatban, a másik fele pedig semennyit sem törődik a helyzettel.
