Betegen, nincstelenül halt meg a Ferencváros egykori válogatott futballsztárja
Magányosan, súlyos betegséggel küzdve, nincstelenül hunyt el tíz évvel ezelőtt, 67 esztendős korában Megyesi István, a Ferencváros egykori válogatott balhátvédje, akit a szurkolók a belgrádi hős néven emlegetnek.
Megyesi István 365 alkalommal viselte a Ferencváros zöld-fehér mezét, ezalatt bajnoki címeket nyert és kupagyőzelmek részese is volt. A szurkolók a klubhűsége mellett megbízhatóságáért és küzdeni tudásáért szerették. A Martos, Bálint, Rab, Megyesi hátvédnégyest a klubtörténet egyik legjobb hátsó alakzataként emlegették.
Balhátvéd létére tíz gólt szerzett, ezek közül a legemlékezetesebbet 1975. április 23-án, Belgrádban lőtte. A Crvena zvezda elleni KEK-elődöntő visszavágóján százezer néző előtt a jugoszláv csapat tíz perccel a meccs vége előtt 2-1-re vezetett, amikor a Ferencváros tizenegyest kapott. A kijelölt rúgó, Bálint László jogtalan kiállítás miatt már nem lehetett a pályán, így Megyesi állt a labda mögé, és góljával 2-2 lett a végeredmény, ami döntőt ért a csapatnak.
„Gyerekkorunk óta barátok voltunk. A réges-régi Fradi-pályán egy időben, mint ifjú tehetségek, egy szobában laktunk” – idézte fel a legendás csapattárs, Mucha József. „Aztán bekerültünk a felnőttek közé, ő hátvédként, én középpályásként a bal oldalon szerepeltünk, szinte vállt vállnak vetve. Összejártunk családostól, együtt pihentünk Hévízen, és együtt örültünk a sikereinknek.”
Megyesi István 1970 és 1975 között hét alkalommal szerepelt a magyar válogatottban, búcsúmeccsén több ezren tapsoltak neki az Üllői úti stadionban. Pályafutását hátráltatta a térdproblémája, emiatt maradt le az 1972-es müncheni olimpiáról is. Mucha József szerint sokkal többet is kihozhatott volna a karrierjéből, ha nincs folyamatos gondja a térdével.
A játékos-pályafutás befejezése után a sors nehéz fordulatot vett: válás, magány, kiszolgáltatottság, betegségek és elszegényedés következett. Az erzsébeti futballklubnál fogadták be, ahol egy szobát kapott, és megpróbálta újjáépíteni az életét, később azonban visszaköltözött szülőhelyére, Csanytelekre a szülői házba, ahol szülei már nem éltek, így ott is magányos maradt.
„Többször meglátogattuk, vittünk neki ezt-azt, segítettük, támogattuk. A Fradi-család nem akarta elengedni a kezét” – mondta Mucha József. „Amikor a békéscsabai kórházba került, bementünk hozzá, és úgy búcsúzott tőlem: »Mucus, most találkoztunk utoljára…« Zokogva jöttem ki a szobájából…”
Megyesi Istvánt hasnyálmirigy-gyulladással kezelték, két évvel a halála előtt életmentő műtéten esett át. A magány, a kiszolgáltatottság és a betegség azonban 67 esztendősen erősebbnek bizonyult az élni akarásánál. Emlékét azóta is a belgrádi hősként őrzi a ferencvárosi közösség.
