Puzsér Róbert élete legmélyebb pontjáról vallott: ez húzta ki belőle
Puzsér Róbert élete egyik legnehezebb időszakában fordult a filmkritika felé, és ezzel teremtette meg azt a szerepet, amely országosan ismertté tette. Elmondása szerint korábban a közéleti megmondással írta ki magát a nyilvánosságból, és mindkét politikai térfélen ellehetetlenítette magát, így már egyáltalán nem tudott nyilvánossághoz jutni.
Az általa választott manőver az volt, hogy filmkritikusnak állt. Úgy fogalmazott: nincs olyan égető huszonegyedik századi erkölcsi dilemma vagy súlyos társadalmi probléma, amiről ne szólna legalább egy nagyon jó film, és ha azt a filmet maga előtt hordozza, mintegy pajzsként, azzal jogot szerez arra, hogy a fontos ügyekről véleményt formáljon.
Ehhez szerinte arra volt szükség, hogy ne az aktuális filmekről beszéljen. Aki aktuális filmekről beszél, ahhoz jól megtérülő üzleti konstrukció tartozik, hiszen a forgalmazók és a mozihálózatok fizetnek a promócióért, a filmkritikus pedig nem választhat magának tetsző filmet, hanem mindig a heti premierekhez kell igazodnia. Ő ebből kivonult, és azt mondta: nem érdeklik a premierfilmek, minden idők legfontosabb filmjeiről akar beszélni.
Nem a filmekhez rendelte a közlését, hanem a közléséhez rendelte a filmeket. Az ötlet bejött, neve országosan ismertté vált, a korábbi adásokat a mai napig hallgatják a rajongók, és a műsorból könyv is készült, amelyet most újra kiadnak.
A Hét Mesterlövésze – Az 50 legjobb film című kétkötetes kiadvány 2012-ben jelent meg, hogy a rádióműsor tartalmát esszencializálja. Ötven rendezőnek választotta ki azt a filmjét, amelyik szerinte a legfontosabb. Azért akart ötven rendező egy-egy filmjét felvonultatni, mert ha szűk kánont kell összeállítani, az legyen a lehető legszélesebb alkotói spektrumon. Így minden rendezőtől, még a kedvenceitől is csak egy film fért a könyvbe.
A filmes világ azóta sokat változott: a hangsúly a filmekről a sorozatokra tevődött át, a film nagy évszázada lezárult. A sorozat ma szabad formátumú tartalom, amely nem kényszerül arra, hogy egy regényt lebutítson, hanem a teljesség igényével dolgozhat fel akár bonyolult történeteket is.
A kritikus élesen bírálja a woke culture-t és az identitáspolitikai gesztásokat. Példaként említette, hogy egy történelmi igényű, kosztümös sorozatban színes bőrű az angol királynő, ami szerinte azt mutatja: a döntéshozók elhitték magukról, hogy bármit hamisíthatnak, és ezzel tetszőlegesen átírhatják a közgondolkodást. Úgy véli, a társadalmakat vizsgáztatják, és ha valaki felháborodik, rásütik a rasszizmus bélyegét.
Hozzátette: az Oscar-díj egykor nagyon magas rang volt, mára azonban szerinte sértéssé, szinte szitokká vált. Álláspontja szerint aki kiszolgálja a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia woke-szellemben gyökerező áldozati kultuszát és multikulturalizmus iránti ideológiai elfogódottságát, az jó eséllyel Oscar-díjat kap, Hollywood pedig régóta politikai agitációt és világnézeti valóságmanipulációt folytat.
A mostani újrakiadásról szólva úgy fogalmazott: ez egy örökre szóló kánon minden idők ötven legfőbb rendezőjének ötven legfontosabb filmjéből, egy nem lejáró szavatosságú termék, amelyet minden nemzedéknek újra fel kell kínálni. Elkészült A 25 legjobb sorozat című kiadvány is, így három kötet kerül egy díszdobozba, mozgókép-enciklopédiaként.
Arra a kérdésre, hogy kikből áll a közönsége, azt válaszolta: olyanokból, akik másfajta tartalmakat is fogyasztanak tőle, de mélyebbre akarnak ereszkedni a vélemények mögötti szférákba. A vélemény egy adott helyzetre vonatkozik, mögötte azonban egy tapasztalattömeg és kulturális beágyazottság áll, amelyből egyfajta szellemiség fakad. Aki megnézi ezt az ötven filmet, beavatást nyer abba a szellembe, amiből a véleményei táplálkoznak.
A népszerűség kezeléséről azt mondta: igyekszik megfelelő hozzáállást tanúsítani, mert ezt mindenkinek a helyén kell kezelnie, különben elhiszi, hogy az érdeklődés neki szól, és felfuvalkodik. Szerinte a celebvilágban sok nyilvános senki hiszi el, hogy a sztárgyár futószalagjai által gyártott médiaperszóna az ő nagyszerűségét igazolja. Ha a kezdet kezdetén belátnák, hogy a rajongás nem nekik szól, hanem annak a médiaperszónának, akit gyártottak belőlük, megőrizhették volna a civil életükben volt valakit, és a nyilvánosságból való lehanyatlás után magánszemélyként folytathatnák az életüket.
