Gálvölgyi János elmesélte, hogyan döbbent meg az anyagi helyzetén a német kollégája
Bár évtizedek óta a magyar színjátszás és televíziózás egyik legfoglalkoztatottabb alakja, Gálvölgyi János soha nem élt nagy lábon. Elmondása szerint pénzügyileg biztonságban van, a számlák befizetése nem okoz gondot a hó végén, ám a pályája anyagi elismerése köszönőviszonyban sincs azzal, amit egy nyugat-európai kollégája elérhetett ugyanezen a szinten. A színművész az Én és a pénz című YouTube-műsorban egy évtizedekkel ezelőtti, egyszerre komikus és elgondolkodtató történettel illusztrálta a szakadékot.
A nyolcvanas évek legendás krimisorozata, a Derrick hazánkban is óriási népszerűségnek örvendett. A címszereplőt Szabó Ottó, az állandó társát, Harry Kleint pedig – akit Fritz Wepper alakított – Gálvölgyi János szinkronizálta. Amikor a német sztárok Magyarországra látogattak, Molnár Margit legendás gasztroműsorában, a Főzőcske, de okosan!-ban hozták össze a színészeket a magyar hangjaikkal. A forgatási szünetben Wepper tolmács segítségével próbált kötetlenül csevegni Gálvölgyivel, ám a kulturális és anyagi különbségek azonnal felszínre kerültek.
A színész így emlékezett vissza a szürreális dialógusra: „Fritz Wepper mondta, hogy itt vannak négy napig. Kérdezte, másnap el tud-e velem jönni lovagolni. Mondtam, hogy elmehetünk, de hát hova… Ő meg erre, hogy miért, nekem nincsenek lovaim? Visszakérdeztem: miért lennének? Aztán megkérdezte, hogy ugye, kastélyom azért csak van… Mondtam, hogy nincs. Ekkor azt kérdezte, hogy a szinkronból azért jól megélek, nem? Azt válaszoltam, nem, és hogy én játszom színházban is, meg tévézek. ’Ezt engedi a szakszervezet?’ – kérdezte Fritz Wepper, akinek volt kastélya, meg voltak lovai is, és nem tudom, még mije volt.”
A kontraszt az ebédszünetben vált végképp kézzelfoghatóvá. Miközben a német színészek elé a Gundelből hozatott fogásokat tálalták fel, a hazai népszerűség csúcsán lévő két magyar művész más körülmények között étkezett. „Mi meg ültünk Szabó Ottóval ketten, ettük a szalámis zsemlét, és néztük őket…”
Gálvölgyi elmondása szerint akkor szembesült először azzal, milyen óriási anyagi különbségek léteznek a vasfüggöny két oldalán dolgozó színészek között. Úgy véli, ha német nyelvterületen fut be hasonló ívű karriert, ma teljesen más körülmények között töltené a mindennapjait. „Minden nagyképűség nélkül mondom, ha olvasok a kollégáimról – és elnézést kérek tőlük, hogy annak hívom őket –, az én színvonalamon, ha én Ausztriában vagy Németországban vagyok a Gálvölgyi, és akkor Amerikáról nem is beszélek, akkor… A Jóisten engem ide rakott le, hát itt vagyok. Ennél többet nem tudtam elérni” – mondta a színész.
A művész hozzátette: soha nem az anyagiak motiválták, és soha nem szabott meg fix gázsit, amikor felkérést kapott. Minden egyes forintért keményen megdolgozott, de ha fellépni hívták, csupán azt kérdezte a szervezőktől, ők mennyit tudnak fizetni az előadásért, a kizárólag pénzközpontú szemlélet ugyanis mindig is távol állt tőle.
