Gyerekkori traumájáról vallott Varga Dániel olimpiai és világbajnok vízilabdázó
Kilencéves korában hét-nyolc órára magára maradt a Pilis erdeiben Varga Dániel, a magyar vízilabda-válogatott olimpiai és világbajnok klasszisa, aki önéletrajzi könyvében idézi fel gyerekkora legnehezebb óráit.
A ma 42 éves pólós, aki ma már a zuglói BVSC-nél edzősködik, a Víz alatt és víz felett című önéletrajzában számol be az 1992-ben történt esetről. A könyv november 5-én kerül a könyvesboltok polcaira, a szerző pedig kedvcsinálóként a mű teljes első fejezetét megosztotta a nyilvánossággal, hogy így jobban át tudja adni a kötet hangulatát.
A történet szerint Varga Dániel kilencévesen kétnapos osztálykiránduláson vett részt a Pilisben. Amikor reggel a hazafele tartó busz indulásához gyülekeztek, hirtelen pisilnie kellett, és kalandvágyból az erdőség egyik fatörzsét választotta, noha volt ennél egyszerűbb és biztonságosabb lehetőség is a közelben. Valami érthetetlen oknál fogva azonban a fához vezető odaút nem jelentette a buszhoz vezető visszautat: eltévedt. Úgy döntött, hogy egy helyben maradni biztosan rossz döntés lenne, ezért elindult az erdőbe.
A vízilabdázó elmondása szerint nagy levegőt vett, folyamatos kiabálásba kezdett, és elindult a rengetegbe. Addig kiabált, ameddig volt hangja, majd egyszer csak azon kapta magát, hogy hangja többé már nem alkalmas hangképzésre. Kicsit később megpillantott egy kis házikót, amelytől mintha félt volna, ezért csak nagyon lassan mert megközelíteni. A kíváncsiság és a veszély egyszerre vonzotta és taszította, így hol előre, hol hátra lépett.
A hét-nyolc órás egyedüllét során éppen akkor és ott volt a legközelebb ahhoz, hogy igazi félelmet érezzen – talán azért, mert volt rá esély, hogy a házban van valaki, akiben nem a lehetséges megmentőt, hanem a potenciális veszélyforrást érezte. Útközben egy róka eszén is túl kellett járnia.
Varga Dániel mai fejjel, kétgyermekes apaként szörnyülködve gondol bele abba, min mehettek keresztül a szülei azokban az órákban. Felidézte, hogy édesapja a hetvenes években nyomozóként is dolgozott az V. kerületben, és hétéves szakmai múltja ellenére biztos benne, hogy ez volt édesapja lelkileg legmegterhelőbb ügye. Végül egy rendőrtől tudta meg, hogy megtalálták a fiát, így mire hazaért, a gyerek már otthon volt.
A pólós csak most, 34 év távlatában tekintett vissza a történtekre a szüleivel. Végszóként úgy fogalmazott, a történet felidézése lehetővé tette számára és a szülei számára, hogy végre egy valódi fájdalomban találkozzanak össze, és ezzel szembenézve túltegyék magukat a családi traumán. Úgy érzi, hogy a gyengeségük megmutatásával elég erőssé váltak ahhoz, hogy a hibáikat felvállalva gyógyítsák be a sebeiket.
