Törőcsik Franciska: a díjaknál fontosabb a közönség visszajelzése
Törőcsik Franciska az elmúlt években a magyar film- és színházi élet egyik meghatározó színésznőjévé vált. A Hogyan tudnék élni nélküled? és a Hunyadi-sorozat révén rengeteg néző szívébe belopta magát, tehetsége mellett érzékenysége, sokoldalúsága és szakmai alázata is figyelemre méltó. A sikerek mögött azonban kemény munka, önmagával szembeni szigor és komoly felismerések húzódnak.
A Jászai-díjas színésznő számára a hitelesség mindig alapvető fontosságú volt, ám idővel rájött, hogy a szerepek átélésének nem szabad a magánélete és a lelki egyensúlya rovására mennie. Mint fogalmazott, mindig is az volt a célja, hogy úgy találja meg a színpadi hitelességet, hogy közben ne menjen a magánélete és az idegrendszere rovására az, amit csinál.
Hozzátette: sokszor nehéz megtartani ezt az egyensúlyt, mert a nézői katarzis záloga, hogy a színész mélyen átélje a szerepét, ugyanakkor ha az embernek nincs saját élete, nem lesz miből megfogalmazni a mondanivalót a színpadon vagy a vásznon.
A színésznő szerint a szakmában még mindig előfordul, hogy a kimerültséget és a végletekig tartó önfeláldozást a jó alakítás természetes velejárójának tekintik, ezzel azonban egyre kevésbé tud azonosulni. Úgy véli, érthető, hogy elvárnak a színészektől egyfajta rugalmasságot, nyitottságot, befogadó- és alkalmazkodóképességet, viszont ez könnyen ad felületet a visszaéléseknek is. Egyrészt, mert a határhúzást könnyű lustaságnak vagy pályaalkalmatlanságnak bélyegezni, másrészt, mert sok vezető szerepet téveszt, és ego-játékot kezd játszani – és ez nincs rendben.
Törőcsik Franciska saját bevallása szerint korábban hajlamos volt túlvállalni magát, és akár az egészségét is háttérbe szorította a munkáért. Ma már igyekszik jobban odafigyelni a teste jelzéseire, bár a maximalizmusától nem könnyű megszabadulnia.
A díjakról szólva kifejtette, hogy azok jelentéséből mindig gyököt von, nem ezekben méri a sikerét. Mint mondta, az, hogy emberek egy csoportja épp kinek ítéli meg a díjat, sok-sok dologról szól manapság – láthatóságról, szimpátiáról, politikáról –, és rengeteg olyan művész marad elismerés nélkül, aki megérdemelné. Számára sokkal többet jelentenek a közönségtalálkozón látott átszellemült tekintetek és az emberek gratulációi, akiknek jobb lett a napjuk a filmtől, amelyben játszik.
