Keresztes Ildikó mély gondolatai arról, miért megbocsátható a félrelépés
Keresztes Ildikó a Félrelépni szabad című film premierjén adott interjújában őszintén beszélt a megcsalásról, annak érzelmi hátteréről és következményeiről. A színésznő szerint a félrelépés nem feltétlenül szándékos bántásból fakad, hanem sokszor az élet kiszámíthatatlan helyzeteiből adódik.
A színésznő a megcsalás témáját árnyaltan közelítette meg, hangsúlyozva, hogy az emberek különbözőképpen értelmezik a félrelépést. „Emberek vagyunk, egy életünk van. Szerintem bármi megtörténhet” – fogalmazott. Hozzátette, hogy az ilyen helyzetek nem mindig tudatos döntések eredményei, sokszor az ember „belesodródik egy olyan szituációba, vagy megérinti valami, amiről gondol valamit, aztán lehet, hogy nem is az”.
Keresztes Ildikó szerint a megcsalás fájdalmas élmény lehet mindkét fél számára, de nem feltétlenül szándékos bántásból fakad. „Egyrészt kellemes, de másrészről nem egy kellemes szituáció, mert az ember rengeteg fájdalmat tud okozni. Nem csak másoknak, hanem saját magának is” – mondta, kiemelve, hogy az ilyen helyzetekben az érzelmek és a körülmények gyakran összetettek.
A színésznő szerint a szeretet és a megbocsátás kulcsfontosságú lehet az ilyen helyzetek kezelésében. „Ha nagyon szereted a másikat, akkor végiggondolod az életedet. És ha valaki megérte, hogy vele leéld az életedet, akkor szerintem minden mást meg lehet bocsájtani” – fejtette ki. Ugyanakkor hozzátette, hogy egy futó kaland is vezethet tartós kapcsolathoz, ilyenkor pedig az embernek mérlegelnie kell, hogy melyik utat választja.
Keresztes Ildikó a személyes életéről is őszintén beszélt, különösen édesanyja demenciájáról és saját súlyos betegségéről. Elmondta, hogy édesanyja állapota egyfajta „kegyelmi állapotot” jelentett, mivel így nem kellett szembesülnie lánya agydaganatával. „Talán szerencsém volt, hogy anyu akkor már annyira demens volt, hogy nem tudta, mi történik velem. Nem élte volna túl, ha megtudja, hogy a lányának agydaganata van” – mondta.
A színésznő arról is beszélt, hogy amikor kiderült betegsége, nem önmagát, hanem szeretteit féltette leginkább. „Amikor kiderült, hogy baj van, és amíg nem tudtam, jó- vagy rosszindulatú a daganat, nagyon megijedtem. Egyetlen perc alatt lepergett előttem az életem. Elfogadtam, lehet, meghalok, de rögtön az járt a fejemben: jó, de akkor mi lesz anyámmal, a kutyámmal? Ki vigyáz majd rájuk?” – emlékezett vissza. Hívő emberként azonban bízott a sorsában és a Jóisten szándékában. A műtét előtt még humorizált is az orvosokkal: „Énekesnő vagyok, vigyázzanak, mit tolnak le a torkomon!” – mondta, utalva arra, hogy féltette a hangszálait.
